Nagypapám és apukám is festőművészek. Nyilván én nem tudok két rendes vonalat húzni. 🙂 Gyermekkoromban sok kiállításon vettem részt, láttam hogyan dolgoznak, de hiába, ha a gének nem jöttek át. Sokan mondják, hogy én a képeimben fejezem ki magam. Lehet!?
Mai fejemmel azt gondolom, hogy a tudatalattim valamikor 4-5 éves koromban fertőződött meg, de valószínű korábban, csak az első emlékeim innen valók. 🙂 Építészmérnök nagypapám rengeteg helyszínfotót készített egy-egy területről és a kivitelezések menetéről. Izgatottan vártam, mikor lesz már kész a negatív. Tudtam, hogy legkésőbb másnap a sötétkamrában átélhetjük a csodát. Mert szerintem csoda, ahogy szép lassan kirajzolódik a kép a papíron. Imádtam minden percét! Nagyjából 6 éves lehettem mikor megkaptam anyukámtól a régi Smena 8-asát. Később kaptam egy félautomata gépet is, de azon kívül, hogy össze-vissza kattintgattam a családi rendezvényeken, osztálykirándulásokon, nem történt semmi. Apu Practikája is nagyon csábítóan kacsintgatott, de akkoriban erősebb volt minden más. A barátok, a Commodore 64 és persze minden tavaszi és nyári szünetben a nagypapáméknál töltött idő. Az maga volt a kánaán! Igazság szerint most is az lenne, csak hát már nem lehet… Jártam a Hármas-Körös vidékét, ártereit, holtágait. Horgásztam, kirándultam, Durell könyveit bújtam és ettem a nagyi főztjét. Mi kell még? 🙂 A nagyik és anyukám kiváló főztje annyira megfertőzött az étel szeretetével, hogy végül szakácsnak tanultam és a mai napig a vendéglátásban tevékenykedem.
A következő fotós szakaszhoz egy jó nagyot kell ugrani, egészen 2004-ig, mikor megvettem első saját finanszírozású fényképezőgépemet, egy Fuji S5500-ast, de még azt sem kimondott hobbi fotós célzattal, hanem a munkámhoz kellett. A sors iróniája, hogy ahhoz végül sosem használtam. 2006-ban történt egy kisebb kisiklás az életemben, munkám sem volt, így lett időm elővenni a porosodó kis Fujit. Természetesen, mint minden kezdő fotóamatőr mindenre is lőttem. Olyannyira azt éreztem, hogy ez az én utam, hogy miután rátaláltam egy fotós közösségi oldalra (fotozz.hu), egyből regisztráltam. Szerencsére ez akkoriban még egy szakmai alapon működő kis közösség volt, rengeteg felhasználóval. Nem volt egyszerű bent maradni. Legalábbis nekem, teljesen kezdőnek nehéz volt, de hatalmas motivációt adott. Az ott kapott építő kritikákból, könyvekből és persze az internet adta lehetőségeit kihasználva elkezdtem magamba szívni mindent, amit csak tudtam. Minden művészi vénával megáldott ember nagyon érzékeny arra, amit alkot, teremt. Ez hatványozottan igaz azokra, akik még kellően tudatlanok. 😀 Mélyen magamba tudtam roskadni, ha egy képem rossz kritikát kapott, holott én azt hittem, jó. Most már tudom, hogy ez kell ahhoz, hogy ne rekedjünk meg az alapoknál és ne legyen hamis az önképünk.
Kisebb nagyobb fotós szünetekkel, de eljött 2014. mikor beiratkoztam a Foto Art fotós iskolába, mert úgy éreztem, hogy önállóan nem tudok szintet lépni. Barátokat, kapcsolatokat és persze tudást is szereztem. Minden kezdő vagy fotósnak jószívvel ajánlom a képzéseiket. Profi stúdió, jó tanárok! 🙂
Az utóbbi 5 évben kipróbáltam a fotózás szinte minden területét. Fotóztam stúdióban családokat, modelleket, fotóztam enteriőrt. Jártam a várost egy-egy jó képért, vagy hogy a „kötelezőket” megfotózzam. Néhány rendezvényre is meghívtak, és próbáltam ott lenni minden fontos eseményen, ami kis hazánkban történt. Mindig ámulatba ejtett a fotoriporterek munkája, akik bejutnak különböző sportrendezvényekre. 2014-2016. között nekem is sikerült innen-onnan sok-sok passt beszerezni és végre én is a kulisszák mögé kerültem. 🙂 Számomra felbecsülhetetlen érzés volt, ami másoknak a napi fáradságos munka. Sokszor vért izzadva, 20-30 kg-ot cipelve, kialvatlanul is gyorsnak és elsőnek kell lenni. Talán ez az, ami kiábrándított. Nem szerettem tülekedni, másokon átgázolni egy-egy képért. Ettől függetlenül ma is úgy tekintek rájuk, mint valami szuperhősökre. 🙂
Szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy minden területen sajnos nem tudok fotózni. Egészen egyszerűen azért, mert ha valamit rendesen akarok csinálni, akkor arra rengeteg időt kell szánni. Az meg ugye nincs sok. Így visszakanyarodtam a gyökerekhez, a természethez. Még mindig nem mondom magam természetfotósnak, de amennyit időm enged, azt kint töltöm a terepen. Igyekszem megismerni a természetet és képeimmel szeretném megszerettetni azt másokkal is. Megértetni, hogy rohanó világunkban néha meg kell állni, a lábunk elé nézni és pillanatok alatt csodák tömkelegével találkozunk.
Eljött 2020., amikor a híres fotóművész, Nánási Pál meghirdette az ország, de talán a világ első fotós tehetségkutatóját, a BigShot-ot. A családom és egy kedves barátom unszolására belevágtam. 1000 fotós jelentkezett, akik közül 100 kiválasztottat egy személyes találkozóra invitálták. Bekerültem a 100 legjobb közé. 🙂 Nagy izgalom közepette túléltem a castingot és vártuk, hogy megtudjuk, ki a legjobb 30. Egy szép februári napon munkából tartottam hazafelé, mikor videóüzenet formájában Nánási Pál jelentkezett és közölte, “Gratulálok! Bejutottál a középdöntőbe!” Most is libabőrös leszek, ha visszaemlékszem. Sajnos a verseny további feladataira a vírus miatt várni kellett. Online formában egy versenyen kívüli “játékot” hirdettek, a BigShot házifeladatot. 11 hét alatt 9-szer vettem részt és 4 alkalommal emeltek a legjobbak közé. Elérkezett a szeptember, amikor a legjobb házifeladatos versenyzőket és a top 30-at behívták a Nánási stúdióba, ahol ünnepélyes keretek közt kihirdették a döntősöket, a top 10-et. BEKERÜLTEM! 🙂 Az ötödik adásban ugyan búcsúztam a versenytől, de visszatekintve mégis nyertesnek érezem magam. Sokat lendített a szakmai önbizalmamon és ezen felbátorodva nekiálltam a régóta készülő honlapom befejezésének.